(Prológus) A bosszú

A nagynénémmel, Cameronnal éltem, egy gyönyörű házban, New York-ban. Ő jelentette nekem a családot. Rajta kívül senkim nem volt a szüleim hat éves koromban haltak meg. Mind a ketten vegyészek voltak, és egy elrontott kísérlet következtében, tűzvészben vesztették életüket (legalábbis 15 éves koromig azt hittem). Egyszer egy vitába keveredtem Cammel…

- Mondtam már, hogy ne turkálj a cuccaim közt! – zsörtölődött.

- Én csak kerestem valamit.

- Mit? – érdeklődött.

- Nem tudom… - sütöttem le a szemem, miközben egy labornaplót, és egy magnófelvételt szorongattam a kezemben, a hátam mögött, hogy észre ne vegye. A könyvespolc fiókjában találtam, egy csomó papír alatt.

- Lana, már megbeszéltük, hogy nincs itt semmi ami a szüleidhez köthető! A ruhák és ékszerek el lettek adva, minden más pedig költözésnél elkeveredett…

- Akkor ez mi? – rántottam ki hátam mögül, a két tárgyat. Először lefagyott. Szinte hallani lehetett, ahogy kattog az agya.

- Megtaláltad? Miért kutakodtál a cuccaim közt? – mondta végül hideg, érzelemmentes arccal.

- Tudtommal ez nem a tiéd, hanem anyáé! – lengettem meg az ütött kopott könyvecskét.

- Lana… - lépett párat felém, mire feltettem a kezem, jelezve, hogy maradjon egyhelyben.

- Egész idáig hazudtál! Mégis mi ez? Mik ezek a képletek, és a hangfelvétel? Miért titkoltad eddig? Mi ez az egész?

- Lan… a szüleid nem egészen úgy haltak meg, amiről tudsz… tény, hogy a munkájuk okozta a vesztüket, de nem történt, semmiféle baleset, vagy tűzvész, mármint nem balesetből történt...- a szemébe egy könnycsepp szökött, de azonnal visszapislogta. Lassan leült az ágyára, és mesélni kezdett…

- Azokban az időken nem ment minden elég simán… a nővéreméknek, anyukádéknak, rettentő sok tartozásuk és nem rendezett hitelük volt… a lakásra, meg mindenre. Emiatt elég bizonytalan volt, a megélhetésetek, persze ebből te semmit nem vettél észre, mert úgy titkolták előled, ahogy csak tudták. Mivel szükség volt a pénzre, bizonyos ”NAGY” embereknek készítettek mindenféle ”szereket”, elég nagy összegekért.

- Drogokat? – kerekedett el a szemem.

- Igen. – bólintott erőtlenül. Nem hittem a fülemnek, hogy a szüleim, akik mindig tiszta előélettel dicsekedhettek, mindenféle kábítószert csináltak drogbáróknak. Ebben a pillanatban olyan távolinak éreztem magam, mindentől, az élettől, a családomtól, a valóságtól… csak némán, előre görnyedve ültem nagynéném mellet. Nem szólaltam meg, csak a földet szuggeráltam, hátha azzal többet is megtudok. Cam megsimította a hátam, nagyot sóhajtott, majd folytatta a mesét.

- Az intézmény laborjában készítették el, ezeket a… dolgokat, de egy idő után kis híja volt, hogy észrevétlenül ténykedjenek… Le akartak állni a gyártással, de a ”NAGY” emberek nem engedték nekik. Végül mégis megtették, mert úgy gondolták, inkább kérnek kölcsön, minthogy abban a tudatban nőj fel, hogy a szüleid bűnözők. Nem akarták, hogy egész gyerekkorodat azzal töltsd el, hogy börtönlátogatásokra mész. Aztán… - kezdett bele a következő mondatba, de félbehagyta. Tudtam mit akart mondani. Összeszorult a szívem, a torkomban gombóc keletkezet, és éreztem, ahogy egy könnycsepp gyorsan, néha meg-megállva, végig gördül az arcomon. Megszorítottam Cam kezét, jelezve, hogy nem szükséges folytatnia a mondatot.

- A cég azt hitte, hogy a tűz valami nem eléggé ellenőrzött berendezés miatt történt, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy a havi fizetésüket továbbra is utalják. Nyitottam neked egy számlát, amit 3 év múlva, vagyis 18 éves korodban kezdhetsz használni. Havonta 400 ezer forint megy a számládra, vagyis egy évben kicsit kevesebb, mint 5 milliót kapsz. Emiatt kicsit megkönnyebbültem, hisz tudtam, hogy akkor a jövőben nem kell majd nélkülöznöd, vagy nem szükséges kimerültségig gürizned, hogy teljen lakbérre, kajára, satöbbire.

- Jelenleg mennyi van rajta?

- Hát 9 éve tart, vagyis… sok.

- Pontosabban?

- Ha lesz kedved, kiszámolod. Az a füzet valóban Jennáé… - folytatta. (Ez volt anyu neve.) – Ebbe a naplóba jegyzett fel mindent a szerek elkészítésével kapcsolatban. Egy átlagembernek, csak egy nagy rakás halandzsa, de egy kémikusnak sok mindent mond. Ha a cég kezébe jut, megvonják a pénzt, és börtönbe juttatnak tettestársként. - magyarázta.

- Miért, te is segítettél, azt hittem nem értesz a kémiához…

- Nem értek, viszont kilenc évig őriztem a bizonyítékokat.

- Várj… kettőnket miért nem gyilkoltak meg?

- Mert a szüleid titkoltak minket… abban az időben sokat aludtál nálam… emlékszel? A játékaid is itt, meg a nagyinál voltak… A gyilkosok, nem is tudták, hogy mi létezünk.

- Cameron… kérdezhetek valamit? – pásztáztam még most is a földet.

- Persze.

- Kik voltak azok, akik a megölték őket? – emeltem tekintetem a nőre, miközben egy hatalmas nyeléssel leküzdöttem a torkomban lévő gobócot.

- Miért érdekel? - kíváncsiskodott.

- Meg akarom ölni őket