(1.rész) Ki vagy?!

Rettentően sajnálom, a sok késést, csak, hát táborban voltam, aztán nyaralni, meg olyan sok dolog összejött, de ezen a héten, már az összes blogon kint lesznek az új részek. :)

- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – torzult el az arca.

- Miért ne gondoltam volna? Hisz megkeserítették az életünket! Te nem akarnál bosszút állni? Hisz, megölték a testvéredet.

- Hjaj, Lana – sóhajtott. – Anyukád azt mondta, hogy mindent, amit a vevőkről, és az adás-vételről tudni kell, az itt van ezen a magnón. Hogy, ki mikor és mennyit vett. De sajnos valami érthetetlen nyelven van. Kérdeztem különböző ismerősimet, és több nyelvtanár is volt köztük, de egyik sem tudta, hogy milyen nyelven lehet. De, azért hallgasd meg, hátha tudod, hogy a szüleid milyen nyelveken beszéltek. – átadtam neki a készüléket, mire ő egy könnyed mozdulattal bekapcsolta, és visszaadta nekem. A felvételen anya lágy, melengető hangja szólalt meg. Egy rövid ideje hallgattuk, mikor leesett valami. Habár csak töredékeket, de értettem! Nem jutottak el az agyamig az adatok, el voltam foglalva szülőm, dallamos, kedves hangjával, amit már oly régóta nem hallottam. Mennyi ideje is? Kilenc hosszú éve… összeszorult a szíven, a tudattól, hogy többé már nem hallhatom a valóságban ezt a hangot, csak ezen a régi felvételen.

- Én értem. – mondtam erőtlenül.

- Micsoda? – kerekedett ki a szeme.

- Ezt a nyelvet anyuval találtam ki. Azt mondta, hogyha bármi bajom van, neki elárulhatom, és, hogy senki ne tudja, meg miről beszélünk, kitaláltuk ezt a titkos nyelvet. Mások azt hitték, hogy csak szórakozásból, halandzsázunk, és hogy még magunk sem értjük miről beszélünk, de ez nem volt igaz. Egész végig értettük a másikat. A nyelvet hosszú időn keresztül fejlesztettük, talán egy évbe is beletelt, de nem számított. A véglegesített változatot egy naplóba írtuk bele, amit aztán egy fém ládikába téve elástunk az udvarunkban. Térképet is rajzoltam hozzá. – pattantam fel az ágyról, majd átrohantam a szobámba. Kihúztam a sminkasztal fiókját, és elkezdtem keresni a ”kincses térképet”. Végül megtaláltam, és a zsákmánnyal együtt visszamentem.

- Itt is van! Kicsit kifakult, de talán segítségünkre lesz. – lengettem meg, a gyűrött papírt.

- Hmm… - nézegette – A rajzaid nagyon édesek! Ezt emlékszem én tanítottam neked. – mutatott egy iránytű rajzra a lap egyik sarkában. – Mi lenne, ha holnap elmennénk, és kiásnánk? Viszont ma már hanyagoljuk az ilyeneket. Késő van. – mutatott ki az ablakon. Valóban sötét volt. Körülbelül kilenc óra felé lehetett.

- Cam… miért törődtél bele hirtelen, hogy megöljem őket?

- Nézd… nem törődtem bele, viszont az tény, hogy együtt érzek veled. Azok az emberek szörnyű dolgot tettek a családdal, főképp a szüleiddel. És én csak azt akarom, hogy… tedd azt, amit jónak látsz. Nem támogatom, de nem is ellenezhetem, hisz valahol egyet értek veled. – simította meg a vállam.

- Köszönöm. Sokat segít, hogy tudom, nem fogsz kitagadni, a miatt, amit tenni, készülök.

- Az életem árán is arra törekednék, hogy neked jobb legyen, és hacsak nem akarod, hogy kitagadjalak, akkor nem fogom megtenni. – tartott ”ünnepi beszédet”, amitől meghatódottan öleltem meg. – Jó éjt! – köszönt el.

- Jó éjt! – indultam ki a szobájából, majd bementem a fürdőbe, gyors zuhany, felkaptam a pizsim, és már aludtam is.

Másnap korán indultunk. Ahogy a házhoz értünk, feltörtek a régi emlékek. Ahogy a kertben játszom apával, ahogy, a teraszon rajzolgatok anyával... imádtam rajzolni. Miatta imádtam meg. Minden, amit csinált, olyan varázslatos volt, de ami mégis legjobban elbűvölt, hogy milyen hozzá értően, lágyan, finoman festett mégis uralta a vásznat, néha csak mellé ültem, és órákig figyeltem, ahogy alkot. Bementem a lecsupaszított, házba, és az üres szobákat jártam végig, régen ez a hely volt a biztonságos menedékem, minden rossz elől, de a tűzeset után, már csak egy üres, sötét lyuk volt. Most újra az otthont látom benne. Felmentem az emeletre a nyikorgós lépcsőn, ami annyiszor megkeserítette settenkedési kísérletem, mikor éjszakánként ki szöktem (vagy csak ki akartam szökni) a barátnőmhöz a kertbe a titkos esti találkákra. Anyáék szobájába lépve, csak millió mécses maradékot pillantottam meg, amit azok gyújtottak meg, akik részvétet nyilvánítani jöttek. Mikor kicsi voltam eszem ágában sem volt mécsest gyújtani, hisz, a tűz okozta a halálukat. Én tűz helyett, egy tál vizet tettem. Körbenéztem a szobában. Ez volt az egyetlen hely, amihez nem nyúltunk a haláluk után. Át mentem az én szobámba, az édes rózsaszín falak, és fa parketta poros és kifakult volt. A nagy fehér szekrény, üresen álldogált, csupán egy kicsi kép hevert az alján.

~

- Megpróbál hatom én is? – kérdeztem a mellettem ülő anyukámat, aki éppen egy újabb remekművön dolgozott.

- Hát persze. Gyere. – ültetett az ölébe. A kezembe adta az ecsetet, és érdeklődve figyelt.

- Nem megy olyan szépen, mint neked. – hajtottam le a fejem. Egy újabb összegyűrt papírlap koppant a papírkosár alján.

- De, nagyon jól haladsz. Várj, segítek. – fogta meg az ecseten lévő kezem, és úgy mozgatva, belemártotta az eszközt a festékbe. Irányított engem, mégis szabad utat adva annak, hogy a képzeletbeli virágot, a saját elgondolásom szerint fessük meg. Miután a háttérrel is végeztünk, büszkén pillantottam az alkotásra.

- Rakjuk be egy képkeretbe! Légysziii. – néztem fel rá csillogó szemekkel.

- Jó, akkor majd megkérjük apát, hogy vigye el bekereteztetni.

- És mi lenne, ha mi csinálnánk egyet? – tettem le az asztalra a „Varázsvirág”-ot

- Nem is rossz ötlet! – mondta. Kimentünk a kertbe, és kerestünk négy ágat, apa kis, kézifűrészével méretre vágtuk, fonallal összekötöttük, aztán kerestünk egy parafa, festő táblát és a megszáradt képet a ”gyors-keretbe” illesztve már szögeltük is ki a szobám falára. Este mesét is találtunk ki hozzá, és sokat gyönyörködtünk benne.

~

Az emlék hatására egy könnycsepp gurult végig az arcomon, amit sok-sok többi követett. Odamentem a képhez, leültem a földre, és az ölembe vettem. Hiányzik anya. Nagyon. A zokogásból a lépcső nyikorgása zökkentett ki. Azt hittem Cam az, ezért felpattantam, és gyorsan letöröltem a könnyeimet. Kikukkantottam a szobából, és határozottam nem Cameron volt az. Egy fickó állt háttal nekem, és anyáék szobája felé ment. Benyitott, benézett aztán visszacsukta. Gyorsan az ajtó mögé bújtam, és vártam. A betörő léptei egyre hangosabbak lettek. Mikor belépett, előugrottam. Nem féltem, hisz tudom, hogy elég erős és mozgékony vagyok ahhoz, hogy egy pitiáner kis senkiházit leverjek. Nem árt a gyakorlás, ha jövő héttől, már drogos embereket kell elintéznem. Megfogtam a pasi kezét, és egy határozott mozdulattal hátra tekerve azt, a falhoz nyomtam.

- Ki vagy, és mit akarsz?

- Én?! Inkább te. – mondta kissé eltorzult hanggal, hisz a feje perpillanat a fallal volt egyenlő.

- Mi kell neked, nem elég hogy meghaltak, még ki is rabolod őket? – emeltem fel a hangom.

- Tessék?! – hüledezett.

- Válaszolj! Minek jöttél ide?

- Nyugalom, én nem akartam kirabolni, csak benézni, hogy nincs-e itt rabló, vagy valaki más... Morganék jó barátaink voltak. – mondta. Kicsit lazítottam a szorításon, de ez épp elég volt neki ahhoz, hogy kiszabadulva ő nyomjon neki háttal a falnak.

- Most én kérdezek. Hogy jutottál be.

- A kulcsommal.

- Kitől loptad? – kérdezett tovább. Teljesen belemászott a képembe. Kicsit megvizsgáltam. Aranyos arc, barna szemek, barna haj, magas, kissé sovány testalkat. Olyan ismerős...

- Nem loptam, a sajátom! Pontosabban anyué volt. Tapintatlan tuskó! – emeltem föl a hangom. Végig mért.

- Alana, te vagy az? – kerekedett ki a szeme.